Mi az a hiszti?

Legalábbis ezt a szót használjuk ma arra, amikor valaki kontrollálatlan dühkitörésben nyilvánul meg, amikor nem teljesülhet vágya, vagy letörik akaratát. Mégis milyen egotevékenység húzódik meg a jelenség mögött. Ha ezt ugyanis tudjuk, akkor esélyünk van a saját kitörésünket elengedni, vagy más tombolása esetén a helyes cselekedettel reagálni.

Talán nem meglepő, hogy teljes egészében ösztönegót érintő jelenségről van szó, nem véletlen, hogy elsősorban gyermekeknél figyelhető meg, ahol még nem beszélhetünk kifejlett tudatiegóról.

Abban semmi meglepő nincsen, hogy valaki haraggal, dühvel reagál, ha akaratát gátolják, hiszen szinte valamennyiünkben megfigyelhető ez a folyamat bizonyos szinten. A lényegi kérdés az, hogy mitől válik agóniává, szabályozatlan pusztítássá? Ebben az állapotban sem vigasztalni, sem szót érteni vele nem lehet. Logikus, hiszen a tudat visszahúzódásával, az ösztön tombolása uralkodik el, amiben sem logika, sem felfogóképesség nincsen. Mégis mi történik ilyenkor és miért?

Induljunk a gyökerétől: az ego teljes túlélő üzembe kapcsol, ahol valamiért azt érzi az élete veszélyben van. Szó szerint. Legalábbis ő így fogja fel. Olyan ez, mint amikor valakit mondjuk az utcán megtámadnak, és dulakodás közben minden erejét beveti kontroll nélkül, hogy túléljen. Mivel legtöbbször ilyenkor a tudat visszahúzódik, az illető akár ölni is képes, hogy a saját életét mentse.
A kérdés az, hogy miért viselkedik hasonlóan szélsőségesen egy gyermek, amikor nem kaphatja meg a vágyott cukorkát, vagy játékot, illetve akár egy felnőtt, mert például a férj megint elfelejtette a házassági évfordulójukat?

Két feltételnek kell teljesüli egyidőben, hogy az akarat csorbulása parttalan tombolássá alakuljon. Az egyik, amelyet már említettem, miszerint egy kifejletlen, vagy felnőtt esetében fejletlen tudatiegó legyen jelen. A másik feltétel, hogy az ösztön azonosulása a vágyott tárggyal vagy eseménnyel, minél erősebben kötődjön az ego önmagát megerősítő funkcióhoz. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy például egy gyermek esetében, aki nem kapja meg a vágyott játékot, az egész kis egója azonosul a kiválasztott tárgyal. Gondolatban már játszik vele, és azt érzi, csak azzal a játékkal tudja önmagát megélni. Magyarul, amikor ezt megtagadják tőle, ő nem azt éli meg, hogy csak a kis katona nem lehet az övé, hanem saját magának az a része, ami a játékkal eggyé vált, meg kell haljon. Az ösztön máris pánikba esik és beveti a teljes addig ismert önvédelmi fegyvertárát: üt, harap, dobálja magát, sír, átkozódik stb.

Mi történik egy felnőtt esetében? Vegyük az említett példát az évfordulóval. Férfi hazaér, mint minden más hétköznapon, és bekapcsolja a tévét. A feleségnek, aki már napok óta lázban ég a nagy napot várva, ez olyan, mint arculcsapása, elárulása, hátbatámadása mindennek, amire ő a kapcsolatban szentségként tekint. Ez még mindig nem feltétlen elegendő a hisztihez. Ha azonban a hölgy ösztönegója saját létének megerősítésére nagymértékben a házassággal való azonosulást választotta, és a tudati ego sem elég fejlett, hogy felismerje a kitörni készülő vulkán előjeleit, akkor menthetetlenül jön a tányérhajigálás, tévé összetörése, néma csomagolás a bőröndbe stb.

A kérdés, hogy mit tehet a másik fél, amikor szembesül a gyermek dühkitörésével, illetve a feleség vigasztalhatatlan fájdalmával. Az a szomorú hírem van, hogy semmit. A túlélő üzembe kapcsolt ego ugyanis éppen a tudati fél visszahúzódása miatt józanésszel nem kezelhető. A gyermek nem fog csillapodni, hiába ígérünk neki bármit, vagy fenyegetjük. A feleségben összeomló énrész pedig magával ránt mindent értéket is végső agóniájában.

Az egyetlen dolog, amit hiszti esetén tehetünk, hogy nem teszünk semmit. Elfogadjuk a helyzetet (ha tudjuk), és megvárjuk, amíg a védelmi rendszer úgy ítéli elmúlt a közvetlen életveszély és a tudat visszamerészkedik.

Rendkívül káros az ösztön ilyen tombolása. Nem azért, mert drága volt a plazma tévé, vagy ciki a bevásárló központban fetrengő gyerekünk mellett üldögélni. Az egyik ok, hogy irányítatlan tombolásában az ego olyan dolgokat tehet, amik a másik ember egójának érzékeny részébe mélyednek, belőle is önvédelmi reakciót kiváltva, még tovább távolítva a feleket a békés együttélés esélyétől. Másfelől az egyébként meglévő valós értékeket az ego mérlegelés nélkül dobja el, ezzel elvágva az utolsó kötéseket, amelyek a megegyezés, megértés irányába vihetnének.
Egy gyermeknél természetesen sokkal könnyebb a korrigálás, hiszen még folyamatosan alakuló egóról van szó. Egy felnőtt esetében azonban célszerű a tudat erejét minél hamarabb a megfelelő szintre fejleszteni, amely már meg tudja akadályozni a mindent bekebelező örvényt.