Biztos vagyok benne, hogy minden olvasó tapasztalta már, hogy mekkora különbség van egy tettet, helyzetet adott módon elképzelni, és annak végrehajtása között. Továbbá ide tartozik azon tulajdonságunk is, hogy bizonyos dolgokról tudjuk, hogyan lenne jó számunkra, mégsem „tudjuk” megcsinálni.
Vegyünk egy példát, miszerint elhatározom, hogy türelmes leszek az anyósommal, és már látom magam, ahogy virágot viszek neki, és kedvesen beszélek vele. Mégis, amikor azzal a gonosz tekintetével rám néz, és megkérdezi, hogy mikor akarok végre lefogyni…a kedvesség elképzelt képe vérszínűre vált, és inkább azt fogadom meg, hogy utoljára jöttem látogatóba a vén szipirtyóhoz.
Mi történik, amikor mi fejben tudjuk, hogy ez a harag rólunk szól, és főleg szellemi körökben népeszszerű elképzelés szerint, ez csak a játszma része.
Ugyanez a kérdés merülhet fel bennünk, amikor főnökünknek való beolvasást tervezzük. Amikor pedig behív az irodába, és ellentmondást nem tűrő tekintetével ránk néz, mégis későbbre halasztjuk a igaz véleményünk közlését.
Még ennél is fájdalmasabb ezt a jelenséget megtapasztalni, amikor valaki az anyaságát tervezgeti, majd miután megszületett a gyermek, alig várja, hogy anyjára bízhassa, vagy egyéb módon szabaduljon otthonról.
Hasonló nagy kérdések megválaszolására született az a bölcs mondás, miszerint a puding próbája az evés. A mi nyelvünkre fordítva, valós megélésért, azaz az érzelmek megjelenéséért az ösztönego felel. Róla pedig két ide tartozó dolgot tudunk. Az egyik, hogy a tudatunk nem ismeri a tartalmát, a másik, hogy fejletlenebb tudati ego mellett elsődlegesen érvényesül, amennyiben a létét veszélyben érzi.
Ezekből az következik, hogy mi fejben hiába döntünk el valamit, vagy célzunk meg egy szándékot, a végkimenetel valójában az ösztönben tárolt információkon múlik.
Ha még sosem olvastunk be tekintélyszemélynek, és nem voltunk még anyák, továbbá nem fejlesztettünk elég erős tudatot a jelenléthez, valójában csak bábok leszünk az ösztön markában. Amennyiben éppenséggel nem szerepel ismeretlen énünk tárházában a táplálással kapcsolatos negatív tapasztalat, vagy a befogadás félelme, akkor nem lesz gond a tejelválasztással sem, és megélhetővé válik a gyermek-anya egység. Ha azonban rögzült, feldolgozatlan fájdalmak kapcsolódnak az anyaság képéhez, csak akkor aktiválódik, amikor a valós helyzet az ösztönből előhívja az információt.
Noha ezt a folyamatot sokan ismerik, már csak tapasztalatból is, mégis meglepetésként éri őket, ha egy helyzetben nem az elvárásik szerint viselkednek. Azt gondolják, baj van velük, nem jó anyák, vagy gyáva emberek, nincs akaraterejük stb.
Ez a legrosszabb, amit tehetünk, ha elfogadjuk, mint egy negatív kép magunkról, ami természetesen idővel megint az ösztönbe épül, többnyire önbizalmi hiányosság mintázatával.
Leegyszerűsítve arról van szó, hogy a legnagyobb jó szándék és elhatározás mellett is szembesülhetünk a kudarc érzésével, amikor árnyékénünk felülírja a tudat célkitűzéseit. Ez persze nem kellemes érzés, mégis természetes, a folyamat része. Az ilyen eseményeknek köszönhetően felismerhetjük egonk rejtett sérüléseit, így esélyt kapva, hogy ezeket az információkat lehetőségeink, és képességeinkhez felülírjuk a tudat erejével.