on 2018-12-10
Az ego sokk az az állapot, amikor teljesen váratlanul olyan esemény történik, amire egónk mély fájdalommal reagál. Ezek jobbára olyan történések, amelyek az ego aktuális elképzeléseit önmagáról a világban, alapjaiban rázzák meg. Ilyen lehet az, amikor egy gyógyíthatatlan vagy sok áldozatot követelő betegséggel diagnosztizálják. Elbukik egy felvételi vizsgát. A házastárs válni akar. Elbocsájtják az állásából. Sokáig lehetne sorolni, már csak azért is, mert néha mások által jelentéktelennek tűnő változások is tudnak sokkot okozni. Ide tartozhat egy háziállat halála, tekintélyszemély általi negatív megítéltetés, vagy egy vesztes tétmérkőzés.
Kövessük figyelmesen végig a folyamatot. A sokk lényegében nem más, mint az ego egy azonosulásának a halála. Így például: Nem lesz elég pénzem! Egyedül maradok! Mégsem lesz diplomám! Mégsem szeret!
A sokk egy valós életveszéllyel felérő testi tüneteket is okoz: összeugró gyomor, megnövekvő pulzus és vérnyomás, elszoruló torok, gondolatok blokkolása stb. Ilyenkor az ego olyan, mint a lövést kapott, sebzett vad. Kiszámíthatatlan és ösztönvezérelt. Mivel a valós életveszély esetén az ösztöné a kormányrúd a túlélési program jegyében, ezért kap blokkot a tudati ego, és adja át az irányítást pánikba eső testvérének. Természetesen az egok minőségétől és fejlettségétől függően az ösztönös időszak pár pillanattól akár napokig, hónapokig is eltarthat. Az elhúzódó szenvedés fő oka, hogy a kezdeti pánik után bekapcsolódik a tudati ego, és másik felének félelmeit gondolati formába ülteti át, folyamatosan életben tartva a halál jelenét. Erre az ösztön tovább retteg, ami újabb félelmetes gondolatokat szül. Egy állásvesztés esetén például elkezd haragot táplálni az elbocsájtója iránt, elképzeli mennyire élvezte főnöke az esetet. Azután rémképeiben már sehova nem alkalmazzák, és lassan a családdal az utcára kerül.
Ahány ego, annyi forgatókönyv, ám a lényeg mindenhol azonos: az adott énrésznek meg kell halnia, és át kell alakulnia. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a sokkolt személy elfogadja az új állapotot, és innentől ezzel a megváltozott minőséggel azonosítja magát.
Itt álljunk meg, mert ez az egyik legfontosabb pont az egyén életében. Sok ember akár egy életen át képtelen a megváltozott énképet elfogadni. Főleg közeli hozzátartozó halála esetén, vagy nagy fokú testi hátrány eredményeként, a sokkot követően évtizedekig, vagy életvégig tartó elnyújtott szenvedés következhet. Ez nem jeleneti, hogy az illető tökéletesen boldogtalan és nincsenek derűs pillanatai. Egyszerűen annyit történik, hogy az elhalt énrész nem tud újraépülni, aminek egyik következménye a személyiség belső sabilitásának gyengülése. A másik következmény, hogy a sérült területet érintő események torzult formában értékelődnek ki a tudat számára. Ha például én elveszítem a fél lábamat egy baleset következtében, sokkal érzékenyebben reagálok minden olyan helyzetre ami a fogyatékosságomat érinti. Gyakran a fel nem dolgozott fájdalom ilyenkor előtör, és levezetésként a környezetre vetül. Ez pontosan olyan, mint egy soha nem hegedő seb a karunkon. Amikor hozzáérnek fáj, és természetesen az a hibás, aki hozzáért. Amennyiben hagytam volna begyógyulni a sérülést, hiába érnek hozzá, ott már az új bőr van, nem tud fájni.
Most jön a fő kérdés. Rendben van, hogy a legbölcsebben az cselekszik, aki minden sérülés után képes a feldolgozásra, ami nem más, mint az új én elfogadása annak megváltozott azonosulásával. Példaként nézzük meg, hogyan lehetséges maradéktalanul elfogadni azt, hogy húszas éveim elején egy betegség következtében mozgáskorlátozottá válok. Ez a sokk ugyanis nem csak egy terület halálával jár, hanem a testi hátrányok mellett kihat a társas kapcsolatra, létfenntartásra, örömforrásokra, és tulajdonképpen minden területre kisebb-nagyobb mértékű csapást mér. Nagyon sok ego ilyenkor összeroppan, különösen akkor, ha nem kap külső támogatást. Ez azt jelenti, hogy az elhalt, vagy sebzett énrészeitől elfordul, nem foglalkozik azok újraépítésével. Továbbá azt érzi, hogy a veszteségi a teljes önazonosságát törték derékba, ezért az egyébként még jól működő és élő területektől is elfordítja figyelmét. Ez sajnos egyenes út a depresszió felé
Szerencsére vannak emberek, akik képesek felállni egy ilyen sokkból, és újra megtalálják azokat az azonosulásokat, amikre egójuk ismét támaszkodhat, amelyekben ismét meglátja létezése értelmét.
Nézzük meg, ezt hogyan lehet megcsinálni, és mi a titka az ilyen emberi újjászületéseknek.
Két alapfeltétele van, hogy egyáltalán esély legyen a folytatásra. Az egyik az erős ego megléte, amiről már sokat írtam, ezért itt nem fejtem ki bővebben. A másik az ugyancsak gyakran emlegetett fejlett tudati ego. Az előbbi ahhoz kell, hogy az utóbbinak egyáltalán esélye legyen visszahatni az ego ösztön felére, aki végeredményben az érzéseinkért felel, így azonosulásaink jó-rossz mérlegét pozitívba billentheti.
Ez eddig logikus folyamat. A kérdés már csak az, hogy mire kell képes legyen az a tudati ego, aki a sokk után nem engedi az ösztönt az örvénylő mélybe zuhanni. Arra még ő sem alkalmas, legyen bármilyen fejlett, hogy a rosszat jónak lássa. Az történtek elfogadtatása ilyen módon nem lehetséges. Két út van az ego előtt. Az egyik megoldás, hogy olyan szeretettel veszik körbe, ami az ego létazonosságát saját megerősítése nélkül is megadja. A szeretet elfogadása ugyanis ideiglenesen pótol minden elhalt énrész utáni vágyakozást. Szeretve lenni ugyanis a legkomolyabb megerősítés, amit az ego megélhet. Ha visszagondolunk éppen ennek az érzésnek a hiánya vezette oda énünket, hogy védelmeket emeljen, és kiváljon az egyből.
Elsősorban a család és a barátok figyelmének odafordulása megállíthatja az egót a lejtőn. Azután a tudaté a feladat, hogy az ösztön újraépítését eredményező döntéseket hozzon. Ezek elsősorban az új célok kijelölésében mutatkoznak meg. Innentől a kijelölt irányba törekedve, akár egykötélen húzza ki magát az ego a gödör mélyéről. Olyan céloknak kell lennie, amelyek nem igénylik a korábbi teljesebb fizikai képességeket, így idővel elfogadhatóvá válik a megváltozott testi adottság. Ha a korábbi sportoló kerekesszékbe kényszerül, vagy edzőként térhet vissza, vagy informatikusként, esetleg tervezőkét, ahol megtapasztalhatja létét a világban, de nem kell szembesülnie fogyatékosságával.
A meglévő testi korlátok persze folyamatosan próbára teszik az egót, fájdalmad melankólia képében, miszerint „milyen jó lenne újra járni” vagy „de jó neked, van lábad” stb. Ahhoz, hogy ezek a fájdalmak se kínozzák tovább az egót, egy olyan tudattal kell rendelkeznie, amelyik a másik úton járok sajátja.
A másik ösvényen ugyanis ahol nincsen megtartó szeretet, a tudatnak egyetlen kapaszkodó lehet. Ez pedig az irracionalitás minden logikát felszámoló kardja, ami pengeéles kardként metszik ketté az ösztönego tudat köré hurkolt gordiuszi csomóját. Ez a hit. Árnyékénünk elhalt azonosulások szülte agóniája ugyanis folyamatosan igyekszik a tudatot a saját fájdalmába rántani. Ezt a köteléket képes elmetszeni a hit ereje.
Megint nem a vallásról van szó, hanem az tudati ego azon képességéről, amikor megtapasztalás nélkül fogad el dolgokat. Jelen esetben a vele történt eseményt nem a véletlen számlájára írja, vagy a sors csapásának tekinti, hanem szükséges történésnek valamilyen célból. Lehet az a teremtő kiismerhetetlen akarata, a karma kiegyenlítődése, egy jobb út lehetősége stb. A lényeg, hogy olyan indok legyen, ami értelemmel, céllal ruházza fel az egyébként a jelenben rengeteg szenvedéssel járó, hiábavalóság érzetét keltő eseményt.
Ha mi a velünk történt negatív eseményeket ugyanolyan magától értetődő természetességgel fogadnánk, mint a kellemes élethelyzeteket, sok boldog ember élne a Földön. Az egót erősítő történések mögött sosem keressük az értlemet, vagy indokot. Ha találunk egy nagyobb készpénz összeget az utcán, legjobb esetben is a szerencse számlájára írjuk, és zsebre tesszük, ha nem tudjuk ki a tulajdonos. Nem kell hinnünk isteni rendelésben, vagy pozitív karmában, hogy elfogadjuk. Ha viszont ellopják a tárcánkat, gyakran csak a hit segít, hogy felháborodásunkat, vagy bosszankodásunkat csillapítsa, netán belátást hozzon. Így működik az ego védelmi rendszere, amíg át nem kódoljuk a hála és belátás soraival.
